A harcnak vége. Egy katona
mozdulatlan vár maszkja mögött,
valahol messze még jajgat a föld,
sikolyra készen, mint szülés elõtt.

Fölötte tátongó Ég és a Nap,
körötte csupasz rét s a holtak,
lelkeik vigyázzban állva, a Menny
kapuja elõtt várakoznak.

Megkínzott földben egy kis virág,
füle mögé biggyeszti kábultan,
mennyi szépség, mennyi tisztaság,
és aljasság, bûn van e régi világban!...

A harcnak vége. Mozdítja fejét,
füvet keres vérfoltos sárban,
eltévedt golyó süvít felé,
állát, homlokát viszi magával...

Fölötte tátongó Ég és a Nap,
a mezõ mellette letarolva,
maszkja mögött már semmi sincs:
szeme sem, látni, sem ajka.

P. Tóth Irén